…. mondta valaki, majd a szándékot kidolgozott terv követte. A jótékonysági utazás célja Kárpátalja, egy kisiskola az Ungvári járásban, Nagygejőcön. Mindenkinek volt sejtése arról, hogy arrafelé az élet korántsem olyan könnyű, mint nálunk. Ezért az ottani igazgató megkeresése után készültünk fel adományokkal az útra. Ez nem csupán civil kezdeményezés, ez több annál, hiszen a Bodajki Általános Iskola pedagógusai fogtak össze, az oktatási célokat figyelembe véve, az ottani magyar kollégák munkájának segítésére. A taneszközök között volt laptop, CD-lejátszó, számtalan tankönyv és segédanyag, a gyerekeknek csokoládé. A kiutazáshoz a református egyház révén sikerült információkat szerezni, legfőképpen az oktatási eszközök kijuttatásával kapcsolatban, amiért ezúton is nagy köszönet illeti meg őket.
Az utazás egy hosszú hétvégén valósult meg, hiszen több mint 1000 kilométert kellett megtenni. Így a második napon keltünk át a magyar-ukrán határon, ami mindenki számára különösen ajánlott. Ugyanis ha valaki kíváncsi arra, hogy milyen volt az a bizonyos „vasfüggöny” az ország körül 1989-ig, az itt megtapasztalhatja. Ugyancsak érdekes momentum az iratok ellenőrzése, amikor kiderült, hogy Ukrajnában más közlekedési kategóriákat ismernek. Bő másfél óra ukrán nyelven történő ügyintézés és mintegy 10000 forint az ukrán államkasszába történő befizetése után folytatódhatott az utazás a 2000 lelket számláló falu felé.
Szerencsésebb azonban a poroszkálás szót használni, ugyanis utat csak hébe-hóba sikerült találni. A vendéglátók is tisztában voltak ezzel, nem is lepődtek meg rajta, hogy jócskán elkéstünk. Ettől függetlenül mindenki úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Mert talán ennyire szívélyesen vendéget még nálunk nem vártak. Átadtuk a csomagokat, megmutatták nekünk a tantermeket. Egyes padok talán az ’50-es évekből származtak, hiszen az ukrán államtól fejlesztésre nem számíthatnak, csak Magyarországtól. Ennek az információnak a birtokában már más szemmel néztünk körül, azt kémlelve, miben lehet még segítséget nyújtani.
A gyerekek annak ellenére, hogy vasárnap volt, műsort adtak nekünk. Az arcukon pedig látszott, ők nem kötelességből járják a kárpátaljai magyar táncokat, hanem azért, mert élvezik. Utána asztalhoz ültettek bennünket – az ottani fizetésekhez képest egy esküvőhöz terítettek nekünk- és lehetett ismerkedni, beszélgetni. A búcsúzáskor mindenkinek az volt az érzése, hogy nem mi hoztunk nekik, hanem mi kaptunk tőlük. Mert amit jószívvel és szívből adnak, holott sokkal kevesebbjük van, azt sokkal többnek érezzük. Így tényleg mindenki a viszontlátás reményében szállt be a buszba.
Munkács vára volt Kárpátaljának azon gyöngyszeme, amelyet mindenki látni akart, így ezzel a kitérővel folytattuk utunkat. A várról sok mindent el lehetne mondani, hiszen gyönyörű. De tessék csak kételkedni és megnézni.
Kora este visszaindultunk a határhoz. Akinek volt szerencséje a ’90-es években Erdélybe utazni, az tudja mi várt ránk. Három óra várakozás. Azonban kérem, higgyék el, senki sem sajnálta. Kárpátalja ennél még sokkal többet ér. Ezért visszamegyünk, mert már tudjuk: várnak minket.
Balog Imre
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
